A kockázatos ötös: öt vagyonkezelői minta, amely elsőként kelti fel a NAV figyelmét

Az előző írásunkban azt tekintettük át, hogy a bizalmi vagyonkezeléseket érintő adóellenőrzések során a hatóság várhatóan milyen szempontok mentén vizsgálódhat, és milyen kérdések merülhetnek fel. A vizsgálat pontos tartalmát ma még senki nem ismeri, a jogszabályi rendelkezésekből, az adóhatóság eddigi gyakorlatából és a jogalkotói indokolásból azonban megalapozott következtetések vonhatók le arra nézve, hogy mi kerülhet a középpontba. Az viszont már most bizonyosnak látszik, hogy aki bizalmi vagyonkezelésben tartja a vagyonát, annak számolnia kell azzal, hogy előbb vagy utóbb ellenőrzésre kerül sor.

A vizsgálati szempontokat korábban részletesen bemutattuk, ezért most egy lépéssel tovább megyünk. Az elmúlt évek tanácsadói és vagyonkezelői gyakorlata során néhány felépítéssel ismétlődően találkoztunk, olyanokkal, amelyek egy ellenőrzés során jellemzően kérdéseket vethetnek fel. Az alábbiakban ezt az öt visszatérő mintázatot mutatjuk be.

Két megjegyzés előre

Az első, hogy a leírások szándékosan túlzóak. A gyakorlatban egyik minta sem fordul elő ilyen tiszta formában, jellemzően csak egy-egy elemük jelenik meg egy egyébként megfelelően felépített struktúrában.

A második, hogy mindegyik példa egyetlen szempontot emel ki, és azt vizsgálja elszigetelten. Egy bizalmi vagyonkezelés valódisága ugyanis soha nem ítélhető meg egyetlen körülmény önálló vizsgálata alapján. Az értékelés tárgya minden esetben a struktúra egésze, vagyis az, hogy a megjelölt cél, a szerződéses tartalom, a tényleges működés és a pénzmozgások összhangban állnak-e egymással.

Ennek két következménye van. Egyrészt attól, hogy egy vagyonkezelés magán hordoz olyan elemet, amely a hatóság érdeklődését felkeltheti, a struktúra még nem válik érvénytelenné vagy színleltté. A magasabb berendelési érték, a szűk kedvezményezetti kör vagy egy rosszul időzített tranzakció önmagában legfeljebb kérdést vet fel. Másrészt viszont ez a kérdés vélhetően fel fog merülni, és arra megalapozott, dokumentumokkal alátámasztott választ kell tudni adni. Ha tehát valaki az alábbi leírások valamelyikében a saját struktúrájára ismer, az nem a konstrukció feladását, hanem az alaposabb felkészülést indokolja.

Tranzakciós BVK

Az első minta lényege, hogy a vagyon egy tervezett értékesítést közvetlenül megelőzően, a korábbinál lényegesen magasabb értéken kerül a vagyonkezelésbe. A vagyonkezelő rövid időn belül értékesíti, a vételár beérkezik, majd kifizetésre kerül a kedvezményezett részére, a struktúra pedig kiürül, és sok esetben meg is szűnik. Az értékesítésre irányuló tárgyalások emellett gyakran már a vagyonkezelés létrehozását megelőzően megkezdődtek, vagyis a struktúra egy folyamatban lévő ügylet mellé épült fel.

Ez a felépítés azt sugallja, hogy a vagyonrendelés célja nem a vagyon kezelése, hanem a tranzakción keletkező jövedelem adóterhének csökkentése volt. A berendeléskor megállapított érték ugyanis azt a szintet jelöli ki, ameddig a vagyon később tőkeként vonható ki a struktúrából, az e fölött képződő rész pedig hozamnak minősül, így a várható vételárhoz igazított berendelési érték mellett a tranzakción elvben nem keletkezik kiadható hozam. Ha a struktúra ezen az egyetlen ügyleten kívül semmilyen tevékenységet nem folytatott, az ellenőrzés arra a következtetésre juthat, hogy a vagyonkezelés az ügylet közbeiktatott állomása volt.

Önmagában nem kifogásolható, ha valaki él a jogszabály adta lehetőségekkel, feltéve, hogy ezt nem visszaélésszerűen teszi. A kérdés tehát nem az, hogy a struktúra eredményezett-e adóelőnyt, hanem az, hogy a létrehozásának és különösen a megszüntetésének volt-e az adóelőnyön túlmutató, önálló indoka. Ha igazolható, hogy a vagyonrendelésnek a tranzakciótól független célja volt, és a megszüntetésre is legitim okból került sor, például mert a kezelt vagyon összetétele a célhoz már nem illeszkedett, vagy a kedvezményezetti kör helyzete változott meg, a konstrukció védhető marad. Ezt az indokot azonban célszerű már a döntés időpontjában, írásban rögzíteni, mert évekkel később nehéz rekonstruálni.

Kontrollátadás nélküli BVK

A második mintában a vagyonrendelő magánszemélyként maga látja el a vagyonkezelői feladatokat is. A személyegyezőség miatt a vagyon tényleges átruházása, és ezzel a kontroll átadása, érdemben nem valósul meg. Emellett a kedvezményezetti kör is kidolgozatlan marad: a vagyonból kilencvenkilenc százalékban ugyanaz a személy részesülhet, aki egyben a vagyonrendelő és a vagyonkezelő is, mellette pedig névlegesen szerepel valaki egy százalékos részesedéssel. Ez utóbbi a gyakorlatban nem a kedvezményezett javára szóló juttatást szolgálja, hanem a jogszabályi feltételnek való formai megfelelést.

Egy ellenőrzés során az ilyen felépítés a rendeltetésszerű joggyakorlás kérdését veti fel. A bizalmi vagyonkezelés rendeltetése ugyanis az, hogy a vagyont egy másik személy kezelje a kedvezményezettek javára, jellemzően a generációk közötti vagyonátadás előkészítése érdekében. Ha a struktúra minden pozíciójában ugyanaz a személy áll, akkor sem a vagyonnak a vagyonkezelő részére történő átadása, sem a következő generáció felé irányuló juttatás nem következik be, és az ellenőrzés arra a következtetésre juthat, hogy a vagyonrendelés egyetlen valós indoka a konstrukcióhoz kapcsolódó adózási előnyök igénybevétele volt.

Fontos ugyanakkor, hogy önmagában az, ha valaki bizalmi vagyonkezelést hoz létre, nem jelenti azt, hogy a vagyonból a továbbiakban ne kívánna részesülni. Ha ez lenne a szándéka, a vagyont egyszerűen át is adhatná a kedvezményezetteknek. A jogalkotó sem így gondolta, ezért lehet a vagyonrendelő maga is kedvezményezett, és ezért láthatja el saját maga a vagyonkezelői feladatokat. A kérdés tehát az, hogy a struktúrának van-e olyan további ismérve, amely a rendeltetésszerű joggyakorlást alátámasztja. Ilyennek tekinthető a kidolgozott pótkedvezményezetti rend, a vagyonrendelő halálának esetére szóló kifejezett rendelkezés, a vagyonkezelői jogutód kijelölése, vagy a juttatások feltételeinek és időzítésének tényleges meghatározása. Minél inkább csak a formai megfelelés látszik a szerződésen, annál kevesebb marad, amivel a struktúra valós célja igazolható.

A generációváltás mint meg nem valósult cél

A harmadik minta esetében a szerződés a generációváltást jelöli meg a vagyonrendelés céljaként, a rendelkezései között azonban egyetlen olyan sem szerepel, amely ezt a célt szolgálná. A következő generáció tagjai nincsenek megnevezve, nincs meghatározva kiváltó esemény vagy időpont, és hiányzik a rendelkezés arra az esetre is, ha a vagyonrendelő elhalálozik vagy cselekvőképtelenné válik. A kedvezményezett kizárólag a vagyonrendelő, a vagyon pedig addig marad a struktúrában, ameddig ő úgy dönt. Ez a helyzet többnyire nem megtévesztési szándékból alakul ki, hanem abból, hogy a szerződésminta változatlanul átvételre került, a tartalmi kidolgozás viszont elmaradt.

Egy ellenőrzés során a megjelölt cél és a szerződés tartalma egymás mellé kerülhet. A generációváltás ugyanis az a cél, amely a legtöbb struktúra létjogosultságát megalapozza, így ha a szerződésből semmi nem utal rá, a hatóság megkérdőjelezheti, hogy valóban ez volt a vagyonrendelés indoka. Ilyenkor pedig nyitva marad a kérdés, mi volt a tényleges cél, és a szándék őszinteségére való hivatkozás önmagában kevés, mert a szándékot elsősorban a szerződés rendelkezései bizonyítják.

Ez a minta ugyanakkor a legkönnyebben orvosolható az öt közül, mivel alapvetően szerkesztési kérdésről van szó. Nem szükséges minden családi kérdést azonnal eldönteni ahhoz, hogy a generációváltás a szerződésben is megjelenjen. Elegendő, ha a mechanizmus látszik, vagyis a szerződés megnevezi a következő generáció tagjait vagy legalább a kört, amelyből kikerülnek, meghatározza a juttatás feltételeit, rendelkezik a vagyonrendelő halálának és cselekvőképtelenségének esetéről, valamint kijelöli a vagyonkezelői jogutódot. Az sem kifogásolható, ha a szerződést idővel módosítani kell, mert a család helyzete változik, ez inkább azt támasztja alá, hogy a struktúra ténylegesen működik.

Az alátámasztás nélküli berendelési érték

A negyedik minta lényege, hogy a vagyon magas értéken kerül a struktúrába, ezt az értéket azonban semmi nem támasztja alá. Előfordul, hogy értékelés egyáltalán nem készült, más esetben az értékelést olyan személy készítette, akinek érdeke fűződött az eredményhez, vagy olyan módszertan alapján, amely az adott eszköz sajátosságaihoz nem illeszkedik. Ilyennek tekinthető a diszkontált pénzáramláson alapuló cégérték egy érdemi működési előzmények nélküli társaságnál, az összehasonlító adatok nélkül megállapított ingatlanérték, vagy az olyan üzleti tervre épített értékelés, amely utóbb nem teljesült.

A berendelési érték a struktúra adózási szempontból legérzékenyebb adata, mivel ez határozza meg, hogy később mekkora összeg vonható ki tőkeként, és mi minősül hozamnak. Alátámasztás hiányában a hatóság a saját álláspontját állíthatja szembe a bemondott értékkel, a különbözet pedig hozamként adóztatható. A gyakorlatban azonban a vita ritkán az értékelési módszertanról szól. Ugyanarról az eszközről rendszerint több érték is fellelhető, a beszámolóban kimutatott könyv szerinti értéktől a banki fedezetértékelésen át egy korábbi adásvétel vételáráig, és ha a berendelési érték ezektől jelentősen eltér, elsősorban az eltérés okára kell magyarázatot adni.

Nem az a kérdés tehát, hogy az érték magas-e, hanem az, hogy levezethető-e. Egy független szakértő által készített, a módszert, az adatokat és a feltételezéseket is bemutató értékelés ebből a szempontból nem formalitás, hanem a struktúra legfontosabb védelmi vonala. Ha pedig az ugyanazon eszközre vonatkozó egyéb értékektől való eltérésnek valós oka van, például időközben megváltozott a piaci környezet, megszűnt egy hosszú távú szerződés vagy lejárt egy engedély, azt nem az ellenőrzés során célszerű először előadni, hanem már az értékeléssel egyidejűleg rögzíteni.

A vagyonkezelés mint magánkassza

Az ötödik mintában a vagyonrendelő a kezelt vagyonba tartozó pénzeszközöket sajátjaként kezeli. A kivétek dokumentálása elmarad, a kifizetéseknek nincs szerződéses rendje, vagy ha van, a tényleges pénzmozgások nincsenek vele összhangban. Megjelennek a struktúrából a vagyonrendelő felé nyújtott kölcsönök, amelyek törlesztésére nem kerül sor, továbbá engedményezések, valamint olyan vagyonrendelések is, amelyek kizárólag a pénzáramot viszik be a struktúrába, a mögöttes vagyont azonban nem. Tipikus példa erre az osztalékkövetelés berendelése anélkül, hogy az osztalékot fizető társaságban fennálló részesedés is a kezelt vagyon részévé válna.

Ez a felépítés azt mutatja, hogy a kezelt vagyon a gyakorlatban nem különült el a vagyonrendelő magánvagyonától. Az ellenőrzés ebben a körben a szerződéses rendelkezéseket és a bankszámla forgalmát vetheti össze egymással, ami a felsorolt szempontok közül a leggyorsabban elvégezhető vizsgálat. Az a kölcsön, amelynek a futamideje évről évre meghosszabbodik, törlesztés viszont nem történik, kifizetésként minősülhet át.

Fontos ugyanakkor rögzíteni, hogy ha a kezelt vagyonból történtek hibás, nem megfelelően leadózott vagy elszámolt kifizetések, az önmagában nem jelenti azt, hogy a teljes struktúra hibás lenne. Amennyiben a hiba másként nem orvosolható, célszerű önellenőrzéssel elébe menni a kérdésnek, mert az ellenőrzés során megállapított hiányosságokhoz kapcsolódó szankciók így elkerülhetők. Ha viszont a kifizetések megfelelőek voltak, és csak magyarázatot igényelnek, a magyarázatot érdemes már az ellenőrzést megelőzően írásban rögzíteni, hogy a kérdés felmerülésekor a válasz készen álljon.

A felkészülés nem csak a kockázatos struktúrák feladata

Az ismertetett öt mintázat egyike sem feltételez rosszhiszeműséget. A legtöbb ilyen struktúra valós célból, gyakran komoly szakmai közreműködéssel jött létre, és a mögötte álló megfontolás rendszerint védhető. A közös jellemzőjük inkább az, hogy a felépítés valamely pontján a forma és a tartalom eltávolodott egymástól, és utóbb senki nem vizsgálta felül, hogy a kettő még összhangban áll-e.

Ellenőrzés pedig lesz, és nem csak azoknál, akiknek a struktúrája a fenti leírások valamelyikére hasonlít. Aki magára ismer, annak nyilvánvalóan van tennivalója, a felkészülés szükségessége azonban azokat is érinti, akiknél minden a szerződés szerint alakult. Egy megfelelően felépített és következetesen működtetett vagyonkezelés is akkor állja meg a helyét, ha a mögötte álló döntések, értékelések és pénzmozgások évekkel később is rekonstruálhatók, mert az eljárás kimenetele nem a vagyonrendelő szándékán, hanem a rendelkezésre álló dokumentumokon múlik.

A felkészülés ráadásul nem az ellenőrzés megindulásakor kezdődik. Ekkor már csak az áll rendelkezésre, ami korábban rögzítésre került, a hiányzó indokolás, a megalapozatlan értékelés vagy a dokumentálatlan kifizetés pedig utólag nehezen pótolható. Aki nem készül fel, az a kudarcra készül.

A jelen bejegyzésben szereplő tartalom nem minősül jogi, illetve adótanácsadásnak és nem hoz létre megbízási szerződést. Minden esetben szükséges az adott ügy egyedi, részletes ismerete annak megítéléséhez és a személyre szabott megoldás megtalálásához. Kérdés esetén keressen minket bizalommal az SQN Trust weboldalon található elérhetőségeken!